Established Member of the

HuGBC

Hogyan lehet elérni, hogy a házakat bontás után máshol újra összerakják?

Az igaz, hogy az amszterdami bíróság csak átmenetileg, hat évre költözött ebbe az épületbe, amely azonban sem kívülről, sem belülről egyáltalán nem mutatta semmilyen látványos jelét annak, hogy mozdítható. Pedig az.
1

A bontás már elkezdődött, mert a bíróság átköltözött a végleges, újonnan épített székházába, de nem azt láttuk, hogy nagy bontó szerszámokkal rombolják le a szerkezetet, és tonnaszámra gyártják a sittet, hanem azt, hogy a fém- és betonelemeket szinte hulladék nélkül, szépen elválasztják egymástól. Azaz itt a szó hagyományos értelmében nem is bontás, hanem szétszerelés folyik, ami környezetvédelmi szempontból óriási különbség. Nem lakóházméretről beszélünk, hanem egy 5400 négyzetméteres épületről, amely alkalmas egy bíróság speciális igényeit is kielégíteni.

Teljesen közhelyes megállapítás, mégis érdemes rögzíteni: a ma álló épületeink nem úgy vannak tervezve, hogy szét lehessen őket szedni, és újra össze lehessen őket rakni. A modell technikai és pénzügyi értelemben is tökéletesen egyvonalú, azaz lineáris. Az épületek életciklusa a tervezés-építés-használat-lebontás sorból áll. A kezdetben felhasznált nyersanyagokból a vonal végén (döntő részben) hulladék lesz. A lebontott épületek helyére újakat építünk, újabb nagy mennyiségű nyersanyagot veszünk ki a természetből, miközben a bontott sittel alig tudunk mit kezdeni, azzal csak a gond van. Az amszterdami eset azonban jó példa arra, hogy megnézzük, ha ezt a lineáris modellt ma körforgásosra cserélnénk, akkor milyen nehézségek adódnak – mert hogy semmilyen értelemben nem egyszerű a dolog, az borítékolható.

Először is szükség van egy körforgásos szemléletű megrendelőre, ami már önmagában olyan fordulatot feltételez a gondolkodásban, ami elsőre nem egyértelmű. Miért is kellene a terveztetéskor arra gondolni, hogy egyszer a még meg sem épült épületet le kell majd bontani? Ki törődik ma ezzel? Bevonják a tervezésbe a bontáshoz értő mérnököket is?

Amszterdamban sem a szabadpiaci mechanizmusok, hanem az állami szerepvállalás kényszerítette ki ezt a lépést. Világos volt, hogy a bíróságnak költöznie kell, de az új épület felhúzásához előreláthatólag 5-6 évre volt szükség, és a pereket addig is le kellett valahol folytatni. Az állami megrendelő egy olyan tendert írt ki, amelyben egy 5-6 év múlva tökéletesen szétszedhető, de addig a bíróság által jól használható szerkezetet kért. (Hogy ment volna mindez körforgásos gondolkodás nélkül? Valószínűleg úgy, hogy a bíróságot megpróbálták volna még 5-6 évig az elavult épületében várakoztatni, vagy olyan ideiglenes irodákat béreltek volna, ahol nagyon nehéz lett volna a működése.)

Rögtön látszik, hogy ezzel a gondolkodással minden addigi gazdasági racionalitást a feje tetejére állítottak. Hiszen aki ezen a tenderen elindult, annak azt is be kellett áraznia, hogy

  • mennyi tervezési-technológiai többlete lesz a szokatlan igények miatt,
  • mit fog kezdeni 5-6 év múlva egy bírósági épülettel,
  • kinek és mennyiért adhatja majd el az épületet,
  • mennyibe kerül majd a szétbontás és az újra összeszerelés, akár az ország másik végében.

Egy ilyen tenderre pénzügyileg nagyon eltérő módon kell összerakni a pályázatot, és rosszabb esetben még az is előfordulhat, hogy így senki sem vállalja a projektet, hiszen nem tudja, vagy nem is akarja beárazni a jövőbeni kockázatokat.

Amszterdamban végül a Cepezed nevű társaság úgy nyerte el a megbízást, hogy nem is tudták előre lekötni a majdani vevőjüket, hiszen nem tudtak előre eladni egy olyan épületet, amelyről nem lehetett pontosan tudni, mikor költözik ki belőle a bérlője, azaz a bíróság.

Ám ahogy Menno Rubbens igazgató mesélte, még ettől a nagy kockázattól eltekintve is nagyon sok olyan feladatba és problémába ütköztek, amelyre a legnagyobb előretekintéssel sem számíthattak.

Egy nagyon egyszerű példa erre, hogy a bírósági épületbe beépített liftekkel rendesen befürödtek. Ha ugyanis nem költöztetnék el az épületet, akkor azok időtlen időkig működhetnének, áthelyezéskor azonban újra kell engedélyeztetni őket, csakhogy az időközben megváltozott, új liftekre érvényes követelményeknek már nem felelnek meg. Az átalakítás többe kerül, mintha új lifteket vennének. A régi lifteket még eladni sem lehet jó áron, mert a vevőnek ugyanaz lesz a problémája: nem tudja átalakítás nélkül beépíteni őket. Pedig a liftek tökéletesen működnek, és csak pár évesek.

Ezzel rögtön bele is futottunk a körforgásos gazdasági modellek tipikus alapproblémájába: a „szűz” nyersanyag olcsóbb, mint az újrahasznosított. Az új lift olcsóbb, mint a régi, használt. Ugyanez a jelenség jön elő a PET-palackoktól kezdve a papírhulladékig mindenhol, és a probléma megoldását a piactól nem lehet elvárni. A Cepezed sem akarja lenyelni ezt a veszteséget, hiszen neki az a dolga, hogy profitot termeljen a tulajdonosainak. Menno Rubbens szerint azonban a holland hatóságok értik a problémát, és mivel ez egy állami indíttatású, de élesben végzett tesztprojekt, az államnak is az az érdeke, hogy ne bukjon el hasonló formai okok miatt. Vagyis van rá esély, hogy a szabályozó változtat, vagy kivételt tesz, és a liftek sorsa megoldódik. Nagy kérdés azonban, hogy ilyen állami segítség nélkül, pusztán piaci alapon mennyi a hasonló kockázatoknak az ára?

Pár utcasarokkal arrébb, az ABN AMRO bank székházának egyik külön épületében (amely nem véletlen módon a Circl nevet viseli) egyébként megvan a liftprobléma egyik lehetséges megoldása. A bank ugyanis nem liftet vett, hanem szintemelkedést – szolgáltatásként. A lift, amelyet a Mitsubishi Electric szállított, nincs is a tulajdonukban, a bank csak a használat után fizet: minden egyes liftezést számolnak, és csak azután fizetnek.

Ebben a megoldásban a lift gyártója visz minden jövőbeni kockázatot, és logikus módon abban érdekelt, hogy ezt csökkentse, például azzal, hogy a jövőben várható szabályokhoz minél könnyebben átalakíthatóvá teszi a szerkezetét. Mellékszál, de érdekes, hogy amikor a Mitsubishi ránézett a tervekre, és két liftet látott rajta, rögtön jelezte, hogy egy lifttel, de több használattal is ki tudja elégíteni az igényeket. Nagyon valószínű, hogy ez a módosítás nem történik meg, ha nem szolgáltatást adott volna el, hanem berendezést, és akkor az ABN AMRO két liftet vett volna, egyenként kevesebb használattal.

Visszatérve a bírósághoz: az épületben lévő világítással is a liftekhez hasonló a helyzet. Amióta a házat megtervezték, változtak a szabályok, most már LED világítás kell minden új épületbe. A LED izzókat azonban a házba tervezett armatúrák nem képesek befogadni – lehet, hogy a teljes rendszert ki kell dobni.

Ha ez nem lenne elég, az ablakok is problémásak, mert az új előírások szerint háromrétegűeknek kellene lenniük, de nem azok, és bár az ablaktáblákat még csak-csak megérné kicserélni, sajnos a kereteket is ki kell, de ebben az esetben újra kell azokat illeszteni a falakhoz.

Ráadásul a fenti problémák a legáltalánosabb szinten is felmerülnek: az áthelyezett épületnek (amelyből egyébként irodaház lesz egy másik városban) új építési engedély kell, de azt sok esetben eleve meg sem lehet szerezni, ha az alapanyagok nem újak. A szabályozónak ebben is lépnie kell, ha körforgásos gazdaságot akar fejleszteni az országban.

Rubbens azt is elmondta, hogy a gyakorlatban rengeteg olyan kivitelezési tapasztalatot szereztek, amelyre később támaszkodhatnak – de a tanulópénzt itt is meg kellett fizetniük. Az álpadló rögzítésénél például olyan erős ragasztót használtak, amely szétszedéskor nem engedte el az egyes részeket, ezért gyakran szét kellett szakítani azokat, így felhasználhatatlanná váltak. Ma már ilyennel nem dolgoznának.

A legnagyobb problémát azonban (még a kivitelezéskor) az okozta, hogy a betont ne öntsék rá a fémvázra. Ez a ház ugyanis alapvetően úgy állt össze, hogy egy fémvázba illesztették bele a betonelemeket, így most a szétszereléskor csak ki kell emelni a betont, majd szétcsavarozni a fémvázat, és sitt keletkezése nélkül el lehet szállítani mindent. A tervezőasztalon zseniális volt az elképzelés, csakhogy amikor árajánlatot kértek rá a kivitelezőktől, akkor nem kaptak egyet sem.

Senki sem akart olyan betonszerkezetet gyártani, amely egyszeri, különleges, és nem illeszkedik az ipar tömeggyártási vonalába, azaz nem szabványos. A Cepezed ezért saját maga fejlesztette ki a megoldást. Ahogy Rubbens mondja, ne gondoljunk semmilyen űrtechnikára, de azért volt vele munka rendesen.

Ha az épületben a plafonra nézünk, akkor azt látjuk, hogy egy összecsavarozott fémváz tartja a rá merőlegesen elhelyezett, fehérre festett betonfödém-elemeket.

A teljes cikk itt olvasható.
 

Forrás: http://g7.hu

<< Vissza a főoldalra